2012. február 11., szombat

Ich liebe dich - 14. rész

Hali-hali!

Na, itt a kövi rész! :D Remélem örültök!
Tudjátok tegnap, mikor az 1: 40-es busszal jöttem hazafelé az jutott eszembe, hogy ugyebár Tamara karaktere olyan mint én. Vagyis helyesbítek. én magam vagyok egy karakter. Na szóval. A mi kedves Tamink (nincs nekem semmi bajom, hogy E/3-ban beszélek magamról) lassan 18 lesz és még mindig olyan mintha az érzelmek játszótere lenne. Lehet mondani, hogy ez így nagyon nem klappol de épp ezért írom ezt most ide. Tudjátok én nagyon érzelmes (túlságosan is érzelmes) ember vagyok, amit anyumtól örököltem. És hát valószínű, hogy ilyen is maradok. Szóval kérlek titeket, ne ítéljétek el Tamit!
Na de nem rizsázok többet, itt a rész! :D Puszi!


14. rész – Tettek, érzelmek avagy, még fáj

A reggel, sőt még a délelőtt is ágyban talált. Nem volt erőm a naphoz. És ha belegondolok, az élethez se nagyon. Bár a bennem lapuló kisördög vasvillája, már furdalta az oldalamat, sőt lassan ki is döfte, mert nem tudtam mi volt az este Dorin és Georg között, mégsem keltem fel. Talán azért is volt bennem ez a „félsz” mert tegnap este csókolóztam Tommal, holott délután azt mondta szereti Billt. Nem akartam semmi rossznak az elrontója lenni. Különösen mivel a fiúk megérdemelték a boldogságot. Ráadásul engem nem is zavart volna, ha együtt vannak. Sőt, az agyam egy elborult része valahol szexuálisan vonzónak találta ezt az egész dolgot. Végül a kopogás hangja húzott ki az ágyból.
- Nyitva volt. – dörzsölgettem kislányosan a szemem.
- Tudom. – mosolygott angyalian Dorin.
- Gyere. – leültem az ágyra törökülésben ő pedig velem szemben. – Na?
- Mi, na?
- Szóval nem publikus. – nyugtáztam.
- Mi nem publikus?
- Hát az esti dolgok. – erre Dorin arca olyan lett, mint a paradicsom. – Tudtam. – nevettem el magam.
- Nem szeretlek. – vágott hozzám egy kicsi kör alakú párnát, ami vörös színű volt, aranya hímzéssel.
- Miért nem? – kérdeztem szomorúan.
- Mert imádlak! – ölelt át.
- Én is!
Még egy jó ideig beszélgettünk, majd ő eltűnt, hogy Georggal elinduljanak randira én meg visszamentem a szobánkba rendbe szedni magam. Mikor aztán a nappaliba indultam le, beszélgetés zajára lettem figyelmes. Mivel tudtommal csak az ikrek és én voltunka házban ezért elindultam a hang irányába. Ami meglepő módon Tom szobájához vezetett. Letérdeltem és az ajtó résén bekukucskáltam.
- Nem lesz elcsépelt! – durcizott Bill. – Ez egy tök jó dalszöveg.
-- De hát olyan… lányos.
- Egy, főleg női rajongóink vannak. Kettő, tudom, hogy tetszik Tami.
- Mi van? – hőkölt hátra Tom, én meg kis híján felsikítottam.
- Tudom, amit tudok Tom. – hajolt testvére arcához Bill, mikor az már az ágyán ült.
- Akkor üzenem a női megérzésednek, hogy tévedett. Mert nem Tamarát szeretem. – Tom arca elszánt volt és izgatott.
- Akkor kit? – ült le a fiatalabbik mire az idősebb felállt.
- Tippelj! – hajolt oda testvéréhez, mint az pár másodperccel azelőtt hozzá.
- Dorcsi biztos nem.
- Meeert? – kíváncsiskodott a rasztás.
- Mert ő Georg barátnője. Na szóval, mivel a csajokat szereted Gusti és Dave kilőve…
- Bíztam benned tesó. – húzta el a száját Tom.
- Ne zavarj bele! – förmedt rá Bill. – Mondjuk a tegnapi pincér csaj?
- Nem.
- A stúdióbeli recepció?
- Nem.
- Karla a kávézóból?
- Nem.
- Stephani?
- Ki az a Stephani? – értetlenkedett Tom.
- A volt styliatunk. – vágott fáradt arcot Bill.
- Nem. – mosolygott rá Tom. Megtámaszkodott öccse mellett mire az, hogy ne érjenek össze az ajkaik hátradőlt az ágyon.
- Nincs több ötletem.
- Biztos? – Tom kicsit közelebb hajolt testvére arcához.
- 100%. – Bill hangja kissé remegett.
- Mi a baj öcskös? – hallottam azt a már jól ismert hangot. Mint mikor a lányokat akarja elcsábítani.
- Se… semmi.
- Akkor? – simított ki pár tincset az arcából.
- De… tényleg nincs semmi. – Tom megpuszilta a homlokát majd kifelé indult a szobából.
- Várj! – szólt utána Bill.
De a beszélgetés további részét nem hallottam.
Úgy futottam le a lépcsőn, ahogy utoljára középiskolás koromban tettem. Csak futottam ki a hátsókertbe, mígnem úgy éreztem elég távol vagyok a háztól. Akkor egy fa tövében térdre rogytam és csak sírtam. Közben pedig a telefonom folyamatosan játszotta a Fall out boys – Thanks of the Memories című számát…

2012. február 3., péntek

Ich liebe dich - 13.rész

Hali-hali!

Na, itt a kövi rész. :D Nagyon belejöttem mostanában.:D
A kövi is hamarosan érkezik. Addig is jó olvasást!

13. rész – Nem tudom, de lehet, hogy akarom

Az agyam leállt. Nem tudtam mozogni se gondolkozni, sőt a lélegzetem is sokkal lassabb lett. Mintha csak egy párhuzamos dimenzióban lettem volna, ahol az eltemetett álmaim nyugodtak.
- Én… - löktem el magamtól.
- Te? – volt kérdőre.
- Te…
- Én?
- Bill… - nem tudtam értelmes mondatokat összeállítani. De ő megértette. Mint mindig.
- Sajnálom! – a kezei lehullottak a teste mellé.
- Miért? Miért csókoltál meg?
- Nem tudom. – elcsigázott volt.
- Ezt vegyük semmisnek. – próbáltam menteni, amit lehet. – Ittál, és bár nem tudom mennyit ez hatással volt rád. Most menj aludni! Reggel találkozunk.
Azzal egy gyors puszit nyomtam az arcára és már indultam is a legközelebbi szobába. Levetettem magamat az ágyra és megpróbáltam elaludni. De az éber álmok titokzatos rejtekként fogtak körül.
Nem sokat aludtam. És amit igen, azután zihálva ébredtem fel. Mintha valaki fojtogatott volna. Bár már, hozzászoktam a képtelenebbnél, képtelenebb álmokhoz, a csalódáshoz és a rémület legtöbb fajtájához, vannak, amik váratlanul érnek. Akárcsak a rémálmaim. Visszagondolva, ha felidézem őket, akkor nem is tűnnek olyan vészesnek. Könnyű is ezt mondani, hiszen a legnagyobb részükre nem is emlékszem. És mégis. Ahányszor visszakerülök a Gordiuszi csomóként körém tekeredő gondolatokba, amiket a tudat alattim közvetít, megijedek.
De lehet, hogy csak beképzelem magamnak az ijedséget. Hiszen ha ezek ott vannak (és nyilvánvaló, hogy ott vannak, hiszen ezekkel álmodok) akkor mi van velük az ébrenlétem során? Ez-az a gondolkodási mód, ami teljesen rám vall.
Az átlagemberhez képest én fordítva gondolkodtam és mindig a lehető legnehezebb utat választottam. Nem tehettem róla. Ez tűnt a legkönnyebbek. Persze a szüleim mindig óva intettem ez iránt miszerint, ha a legnehezebb utat választod, soha nem fogsz egyről a kettőre jutni. Na, és végül igazuk is lett. A céljaim elérésének az érdekében elzárkóztam a világtól és az érzelmektől. Leszámítva Dorint és… maradjunk annyiban, hogy az exemet. Jöhetnek a tippek, hogy miért? Mert én még most sem tudtam rájönni. Ráadásul miután a facebook-os kapcsolatom egyedülállóvá változott ez a helyzet sem javult. Ha egy metaforát kellene, erre mondanom ez lenne az: „Azelőtt a mocsárban növő virág voltam, de most már csak sár és mocsok vagyok.” Azt hiszem ez így teljesen érthető.
Mindig is azt vallottam, hogy küzdeni kell! De azt hiszem, már belefáradtam…