Hali-hali!
Hát kedves olvasóim, itt van az új rész! Bár egész sokáig nem volt (nem tudom meddig) bejegyzést, örülök, hogy most végre sikerült befejeznek. Valójában a szünet csak hátráltatni tud engem. :/ De ez most mindegy is. Remélem tetszeni fog amit "alkottam". Jó olvasást! ;)
31. rész –
Érzések, kötelességek, barátságok
Halkan
kopogtam a szobaajtón majd benyitottam. Ria az ágyon ült, ölében a laptopjával,
és nagyon belemélyedt valamibe. Haja lágyan omlott a vállaira, fehér toppot és
szürke cicanadrágot viselt. A nyakában pedig egy vékony aranyláncot amin egy
kis kereszt függött. Ahogy megláttam Rögtön Stella jutott eszembe, s csak
kicsin múlott, hogy nem kalandoztak el a gondolataim. De megmakacsoltam magam
és csak az előttem álló feladatra koncentráltam.
- Szia! - köszöntem halkan mire
Ria felkapta a fejét.
- Szia! - köszönt ugyan olyan
halkan és lecsukta a laptopot.
- Zavarhatlak egy kicsit? -
tettem fel a kérdést bátortalanul. Mióta kiderült, hogy egy kis pocaklakót hord
a hasában, akarva-akaratlan is de egész máshogy viselkedtem vele.
- Dehogy zavarsz! - legyintett
mosolyogva. - Ülj csak le!
- Köszi! - kissé zavartan de
helyet foglaltam az ágyon.
- Miben tudnék segíteni neked?
- Beszélnünk kéne Tomról. - a
hasam fájt, és a hányinger kerülgetett, de tudtam, hogy amit egyszer elkezdtem,
azt be is kell fejeznem.
- Mi van Tommal? - vonta fel a
szemöldökét a barna szépség.
- Nem az amire gondolsz! -
mentegetőztem, de talán kicsit túl gyorsan is, mert Ria kissé meglepetten
nézett rám.
- Nyugi, tudom, hogy nem
kavartok. Hisz Josh-sal jársz és nem vagy az a lány... Tudod!?
- Te ismered Josh-t? - na akkor
végem volt.
- Igen. Egy fotózáson találkoztam
vele, nagyjából egy éve.
- Nem is tudtam. - mosolyodtam el
kb. a semmin.
- Ha az ember olyan körökben
mozog mint a miénk, kevés barátja van. Tényleg! Te, hogy ismerkedtél meg a
fiúkkal? Ezt még senki nem mondta el nekem.
- Nekirohantam a kocsijuknak. -
feleltem úgy mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Hogy micsoda? - hüledezett a
barnaság.
- Hát Berlinben voltunk, én meg
nekiszaladtam a kocsiajtajuknak mikor épp kiszálltak. Agyrázkódásom lett, akkor
már másodszorra, életem során, és az ikrek vittek be a kórházba.
- Jézusom! – az arca elsápadt, én
pedig már attól féltem, hogy el fog ájulni.
- Édes Istenem, Ria! Jól vagy? –
megfogtam a csuklóját és egy furcsa reflex kapcsán, elkezdtem keresni a
pulzusát.
- Jól vagyok! – mentegetőzött, de
láttam rajta, hogy nincs jól. Hirtelen felpattant az ágyról és a fürdő felé rohant,
én pedig utána. Hátul összefogtam a haját és simogattam a hátát mialatt ő
hányt.
Bármennyire is furcsa, de nem
voltam rosszul az ilyen dolgoktól. Nem egy barátom hányt már előttem az
osztálykirándulások és egy-egy buli után, és a cukrom miatt a vér látványa is
megszokott volt számomra. Mikor Ria már nem öklendezett segítettem neki
feltápászkodni, és mialatt ő a kád szélén próbált kissé észhez térni, én
töltöttem neki egy pohár fizet, amit szép lassan elkortyolgatott.
- Egy kicsit jobb? – kérdeztem
aggodalmaskodva. Bár több terhességet is láttam a családomon belül, még soha
nem éltem egy fedél alatt egy terhes nővel, így egy cseppet érdekes volt ez a
szituáció, holott pontosan jól tudtam milyen tünetekkel jár az áldott állapot.
- Köszi. - hebegte majd megmosta
falfehér arcát.
- Ne köszönd! A gyógyszert sem
illik megköszöni.
- Azt köszönöm, hogy itt vagy
mellettem és támogatsz.
- Semmiség! - legyintettem kurta
mosollyal az arcomon. - Most viszont jobb lenne ha lepihennél.
- Rendben doktornő! - ezen mind a
ketten jót derültünk, majd én lementem a konyhába teát készíteni, viszont ezt a
,,kísérletemet" több váratlan találkozás is megszakította.
Elsőként a szöszke dobossal:
- Tamcsiii! - ölelt át boldogan,
én viszont a meglepettségtől csak egy „he?”-t tudtam kinyögni. - Na így örüljön
neked az ember. - vágott pofákat.
- Bocsi, de ti soha nem hívtok
így. Csak a barátaim meg a T... - egyszerre akadt el a szavam és kezdtem
magyarázkodásba. - Meg a többi blogos.
- Ó! - reménykedtem, hogy Gusti
azt hiszi magyarul beszéltem. - Izé... az egyik barátnőd hívott...
- Mi? - döbbentem le. - Ki, hol
és mikor?
- Honnan tudjam? Csak már
idegesített a hülye, nyögős zenéd, és inkább felvettem. Erre valami csaj szólt
bele aki letamcsizott téged aztán nagyon hadart valamit és szóba hozott valami
Évit is. - magyarázta nagy hévvel.
- Gustav, te most tényleg ilyen
hülye vagy, vagy csak fested magad? - borultam ki.
- He? - nyögte be értetlen
fejjel.
- Ne hezzél itt nekem! Ki az-az
Évi? - förmedtem rá.
- Honnan tudjam? - tárta szét a karjait.
- Dorin az te szerencsétlen. -
ingattam a fejem csalódottan.
- Ja, tényleg!
- Na, de mit mondott még? - nem
vettem volna rá mérget, hogy ki lehetett az, de sejtettem.
- Beleszóltam, hogy ki vagyok,
erre elhebegett egy bocsánatot, és lerakta.
- Azért köszönöm! - mosolyodtam
el mikor visszakaptam a telefonom.
- Nincs mit! - kacsintott, és
visszacsámborgott a szobájába, én pedig folytattam az utam a földszintre. A
következő ,,akadályomat” Dorin jelentette.
- Szia! - ugrott elém mikor már
csak egy lépcsőfok volt hátra. A meglepettségtől seggre estem és bár magamban
lekáromkodtam a szenteket, mégis mosolyogva néztem fel a barátnőmre.
- Szia!
- Jól vagy? - nézett rám aggódva.
- Tudtommal élek. - vontam
vállat. - Egyébként, azt hiszem Csilla keresett.
- Csilla? - kerekedett ki Dorcsi
szeme. - És miért csak hiszed?
- Mer Gustav vette fel. -
indultam el a konyha felé.
- Mondtál neki valamit? -
követett a barátnőm.
- Nem. - ráztam meg a fejem. -
Mióta itt vagyunk nem is beszéltem velük. - húztam el a szám miközben elkezdtem
főzni a teát.
- Tudom, hogy nehéz... - tette a
vállamra a kezét. - De ezt most végig kell csinálnunk, bármilyen nehéz is.
- Tudom Dorin. - közelebb léptem
és megöleltem.
- Riával már beszéltél?
- Félig meddig... - vakargattam a
tarkómat miközben az egyre sötétedő teavizet néztem.
- És ez mit takar? - vonta fel a
szemöldökét.
- Azt, hogy elhányta magát.
- Ú! - Dorin fájdalmas arcot
vágott.
- Bébyke, ezzel most túl sok
mindent nem tehetünk, csak annyit, hogy nem hagyjuk őt kiszáradni. - kezembe
vettem a tálcát amin cukor, édesítőszer, citromlé és 3 csésze tea állt. -
Jössz? - pillantottam rá kérdő tekintettel.
- Szeretnéd? - megtorpantam, s
csak néztem a barátnőmre. Csak akkor, a kora délelőtti napsütésben vettem észre
a jeleket. Nyugodt, mosolygós, életvidám arca akkor megviselt, fáradt és
kételyekkel teli volt.
- Tami... - kezdett bele a
mondanivalójába.
- Ezt majd este megbeszéljük. - a
frufrum a szemembe lógott, így nem látta a bekönnyesedett szemeimet.
- De...
- Majd este! - azzal otthagytam
őt a konyhában. Fájt. Bevallom tényleg nagyon fájt ez az egész, de akkor
képtelen voltam bármit is tenni ellene. Tehetetlennek és elveszettnek éreztem
magam, ráadásul az ingatagságom kezdett eluralkodni rajtam.
Már épp
fordultam volna el Tom szobája felé, mikor halk puffanás szerű hangot véltem
felfedezni, a folyosó egy elkanyarodó szakaszán. A lábaim átvették az
irányítást, és szinte akaratlanul indultam el a hang irányába. A tálát leraktam
a kisasztalra ami két fotel mellett helyezkedett el a könyvespolcoktól nem
messze, ezzel kialakítva egy olvasósarkot.
Mikor már
majdnem odaértem a hang forrásához, halk szuszogásra lettem figyelmes. S ahogy
a tekintetem átsiklott a falsarok mellett, a gyomrom szinte azonnal
összeugrott.
Az ajakpc-s a
falnak nyomta öccsét, miközben hevesen csókolóztak, és vadul taperolták
egymást. A szám résnyire nyitódott, és a lélegzetem szabálytalanná vált. Csak
álltam ott és figyeltem ahogy élvezik egymás társaságát. Csípőjük, ütemesen
mozogva össze-össze ért s ilyenkor egy-egy elfúló nyögést lehetett hallani. Bár
én elnéztem volna őket ahogy ott perverzkednek egymással, de tudtam: ebből csak
baj lehet. Úgyhogy vettem egy mély levegőt és halkan megszólaltam.
- Fiúk! - am mivel nem hallották,
vagy csak nem akarták hallani, így újból megpróbáltam, de hangosabban. Ám mivel
a 2. próbálkozásom is kudarcba fulladt így jobbnak láttam ha ezzel nem
foglalkozok. Ehelyett felemeltem a jobb mutatóujjamat és megpöcköltem az
afrofonatos vállát mire ijedten ugrottak szét.
- Ez... ez... - kezdett magyarázkodni,
de mikor rájött, hogy én vagyok, csak meglepetten nézett rám. - Tamara?
- Teljes életnagyságban! -
hajoltam meg. - De ezt úgy mondod mintha ide teleportáltam volna.
- Ja, bocs, hogy épp nagyon
mással voltam elfoglalva! - a hangja kissé, eléggé idegesen hatott, de nem
foglalkoztam vele.
- Sajnálom, hogy megzavartalak
titeket, de jobb, hogy én voltam mint sem mondjuk Ria vagy Gustav.
- Igaz. - helyeselt Bill. Majd
kinyitotta a hátuk mögött lévő ajtót és belökte rajta a bátyját. - Köszi Tami!
Bökte még oda
a válla felett, aztán becsukta az ajtót. Én pedig ott álltam lesokkolva, s csak
az-az apró kattanás térített némiképp észhez, ami az ajtó ,,kulcsra
zárását" jelezte. Miután kicsit megráztam a fejem, ezzel is némiképp
összeszedve magam, indultam is vissza Riához. A teagőzt még némiképp láttam,
ami arra engedett következtetni, hogy nem olyan sok időt tébláboltam el. Akkor
nem foglalkoztam az udvariaskodással, csak ,,simán" bementem, ami nos nem
ment olyan könnyen mint tűnt, de viszonylak elég gyorsan megoldottam a dolgot.
A barnaság csak ült az ágyon, pont úgy ahogy nagyjából fél órája is. Hosszú
tincseit összefogta, ami szerintem jobban állt neki.
- Bocsi, hogy csak most jöttem! -
szabadkoztam.
- Semmi baj! - legyintett és
lerakta a laptopot. - Ria, lehet egy elég indiszkrét kérdésem? - raktam le a
tálcát, és megízesítettük a teáinkat.
- Igen. - bár kissé meglepett
volt.
- Mit olvasol ilyen elmélyülten?
- Az interneten van egy oldal
ahol könyveket lehet olvasni. Kerestem egyet ami a terhességről szól, és azt
tanulmányozom.
- Ó. értem. – bólogattam és
leraktam a teli csészémet.
- Mit akartál mondani Tomról? –
kérdezte visszatérve az eredeti témánkhoz.
- Nos, ez egy kicsit bonyolult
dolog.
- Tami, kérlek! Ismerem már
Tomot. Azt is nagyon jól tudom, hogy voltak ügyei, és valószínű lesznek is.
Úgyhogy kérlek, ne kertelj! Könnyebb ha rögtön a tárgyra térsz!
Ó Ria! Ha te tudnád mi a valós tárgy! –
ahogy a gondolat végigsiklott az agyamon egy pillanatra az égre emeltem a
tekintetemet, bár nem tudom miért. Már 14 éves koromban elvesztettem a hitem s
bár próbáltam visszaszerezni, egy családi tragédia után már végképp nem ment.
- Biztos vagy benne, hogy Tom
lenne számodra az ideális férj?
- Ezzel most mire akarsz
kilyukadni? – vonta fel a szemöldökét.
- Csak arra, hogy mindketten
ismerjük! Ne érts félre, lehet apának tökéletes lenne. Sőt erre a nyakamat
tenném! Ő olyan védelmező típus akiben hatalmas szeretetlakozik, viszont nem
egy ideális férjjelölt. – arcvonásai megfeszültek. A bögrét lerakta, s kezei a
hasára siklottak, de csak egy percre. – Ria…
- Igazad lehet. – válaszolt
szórakozott mosollyal. – Ő nem az a férj aki hazajön az irodából aztán boldogan
vacsorázik a családja társaságában, lefekteti a gyerekeket majd betakargatja a
feleségét és mellé fekszik. Tom az Tom, és bármennyire is nehéz, én szeretem
őt! Te is szerettél már? – a tekintetével szinte átfúrt, én pedig keserűen
pillantottam a falra.
- Szerettem… És azt hittem ő lesz
nekem az igazi nagy ő. 4 éven keresztül szerettem… - nehéz volt ezeket a
szavakat kimondanom mert fájtak.
- Ez nem lehet! – nézett maga elé
a barna szépség szomorúan. – Akkor a mi kapcsolatunk se lehet örök?
- A kapcsolatok élethosszát nehéz
megmondani. Van ami csak pár hét, néhány pedig egész életeden át elkísér. – nem
értettem, hogy vonhatta le pont ezt a következtetést, de kivételesen örültem
neki.
- De te azt mondtad… -
akaratoskodott.
- Ami velem történt. – fejeztem
be a mondatot.
- Azt hiszem most jó lenne ha
egyedül maradhatnék. – sóhajtott és lerakta az üres csészét. – Tudod,
gondolkodni.
- Biztos elleszel? – gyanakodtam.
Nem pontosan értettem Ria gondolatmenetét.
- Persze. – festett arcára
műmosolyt.
- Ha kellek szólj! – hozzá
hajoltam és megöleltem. Nem én igényeltem a testi kontaktust, inkább neki kellett,
és én ezt az igényét ismertem fel.
- Köszönöm!
- Semmiség! – léptem ki az ajtón.
– Ó a fenébe!
Néztem az ég
felé mosolyogva. Bár azt állítottam, hogy nem hiszek, annak ellenére néha-néha
elejtettem pár szót, mondatot az ég irányába, hátha a többi ember Istene
meghallja a hangomat.
