Ich liebe dich - 4. rész

Hali-hali!

Tudom már rohadt rég volt rész de most hoztam. :D És viszonylag elég hosszú is meg egészen meg vagyok vele elégedve. : Úgyhogy jó olvasást!

4. rész – Még engem is érhetnek meglepetések

- Tényleg muszáj lesz? – vetettem könyörgő pillantást Dorinra mikor már a nappaliban voltunk.

- Igen. – bólintott mosolyogva. Tényleg olyan volt, mint a testvérem, de voltak pillanatok mikor azt kívántam bár jobban kiállna mellettem. – Elvégre ő is itt lakik.

- A rohadt élet. – motyogtam alig hallhatóan.

- Itt van a szökevény. – jött ki vigyorogva a konyhából Tom.

- És mi van, ha elszöknék? Összetörne a kicsi bádogember szívecskéd? – lehet, hogy egyesek dögnek gondoltak, de én ilyen voltam. Mint 16 évesen.

- Igen. Darabokra törne. – drámázott Tom.

- Ó, hogy oda ne rohanjak.

- Pedig rohanhatnál. – kaján félmosoly villant meg ajkain. – Mondjuk, nem szeretem közönség előtt csinálni.

- Pedig elég sokszor csinálod a közönségetek előtt.

- Ez most mélyen érintett.

- Nem eléggé. – mosolyogva indultam fel az emeletre. De mikor a folyosón megláttam Davidet rögtön elkomorult az arcom.

- Hát visszajött a mi harcos amazonunk. – vigyorgott idiótán.

- Ha én amazon lennék, te már alulról szagolnád az ibolyát.

- Jaj, kislány! – simított végig a karomon.

- 1: nem vagyok kislány. 2: ne érj hozzám! – söpörtem le a kezét.

- Ha a modorod is olyan elbűvölő lenne, mint te akkor minden fiú utánad koslatna.

- Egy baj van. 3 éve ilyen vagyok. Ez már nem fog változni. Bár a remény hal meg utoljára szóval várakozhatsz. – David arca megfeszült és a falnak lökött majd szorosan ott tartott. Soha nem voltam egy gyenge gyerek. De egyvalamit be kellett látnom. Dav erősebb volt.

- Ejnye-ejnye, Tamara. – úgy éreztem mintha a nézésével levetkőztetne. Akkor felszakadt egy sebem.

- Már nem vagyok 15 éves. – a hangom higgadt volt.

- Nem nagyon érdekel. – simogatni kezdte a nyakam, nekem meg beindult a reflex. Tökre pontosan megrúgtam, amitől összegörnyedt. De nem mentem ennél tovább.

- Most már leszállhatnál rólam. – azzal visszamentem a Dorinnal közös szobánkba és lefeküdtem az ágyamra.

   A düh és a szomorúság kavargott bennem megspékelve egy kis verekedésre buzdító ösztönnel. Tudom, a verekedés soha nem old meg semmit, de jót tesz az idegeimnek.

   Ahogy néztem a plafont újraéltem az a napot. 9.-es voltam. Kora tavasz volt, borongós idő és esett. Lyukas órában egyedül ültem az aulában. Írtam. Egyszer csak…

- Jól vagy? – jött be Dorin és örültem, hogy megszakította az emlékezésemet.

- Fogjuk rá. – ültem fel. – Miért?

- Muszáj mindennek az értelmét keresni?

- Ha te itt vagy nem. – mosolyogtam.

- Akkor jó.

- Mármint úgy értem, hogy a te meg az én kapcsolatom nem testvéri és nem szerelmi és nem tudom, jól megfogalmazni ezért nem keresem már az értelmét. – nem tudtam pontosan, hogy ő mire gondolt, de nem akartam, hogy félreértse.

- Értem.

- Akkor ok. – hátradőltem az ágyon. – Szerinted lehetséges, hogy bennem van a hiba?

- Ezt, hogy érted? – bár Dorin már jó pár éve ismert mégis meg tudtam lepni.

- Mármint abban amilyen vagyok. Ezért fordultak el tőlem az emberek? És ezért fordulnak el most is? És mi van, ha én örökre ilyen maradok? Mire megöregszem, egyedül fogok maradni.

- Ilyeneket nem szabad mondani. – szólt rám akár egy anime szereplő (anime=japán rajzfilm) amitől nevetnem kellett. – Most meg mi van?

- Olyan vagy akár egy anime girl. – mosolyogva ültem fel.

- És?

- Ezért imádlak! – ugrottam a nyakába, amitől sikeresen a szemközti ágyra vetődtünk és nevetni kezdtünk.

- Ti meg? – jött be Georg ledöbbenve én meg már levegőt se kaptam a nevetéstől.

- Ennek mi baja?

- Anime szereplőket lát. – hallottam Dorin hangján, hogy mosolyog. Meg még mást is.

- Én mentem. – álltam fel és kiszaladt.

- Ez hülye. – hallottam még Georg hangját.

- Te meg szerelmez. – vigyorogtam magam elé. Persze nem néztem fel, úgyhogy sikeresen „letepertem” Billt.

- Tudtam, hogy szeretsz. – vigyorgott. – De, hogy ennyire? Ej-ej, Tamara. Ennek nem lesz jó vége.

- Ha nem akarod, hogy a rajongóitok a temetőben lássanak, legközelebb akkor maradj csöndben. – néztem rá szúrósan.

- De drága vagy. – nyomott a homlokomra egy puszit.

- Te meg sötét. – tápászkodtam fel. (Mivel a történet még az augusztusi eseményeket dolgozza fel, Bill ugyebár fekete hajú.) – Basszus! – nyúltam a zsebemhez.

- Mi van? – ijedt meg Bill.

- A telefonom a szobában marad. – indultam vissza, de az ajtóban megálltam.

- … és mikor ma megláttalak a reptéren már tudtam. Szeretlek! – hallottam Georg hangját. – Upsz. – gondoltam.

- Georg én… - Dorin hangja zavart volt. – És is. – Bang. – gondoltam.

   Ezután lementem a földszintre és elhülyültem Gustavval. Bár lövésem nem volt hol vannak az ikrek, de nem is érdekelt. Annak örült a fejem, hogy Dorin végre boldog lesz.