Ich liebe dich - 34. rész

Hali-hali!

Igen, tudom, hogy már március van, de sajnos sok dolog közbe jött. :) És nem tudom miért írok mosolygós fejet, mikor a gépelvonás is ezek közé tartozik, de mind1! A lényeg az, hogy itt vagyok, én igyekszem. Jó olvasást! Puszi! ;) ui.: A rész peppet tartalmas... :)

34. rész – Monoton folyás

Éjfél tájt érhettem haza Joshtól. Fáradt voltam, de egy kicsit fel is dobódtam. Imádtam a fiúk házában téblábolni, meg úgy alapvetően azt, akikkel és ahogy együtt éltünk, ez alól Ria kivételt képezett, de néha jó volt egy kicsit elszakadni tőlük meg a gondoktól és csak úgy lenni. Josh elmesélte, hogy egy fotózáson találkoztak Riával. Állítása szerint csak ő értett szót vele, a többi fotóst kiakasztotta, amit meg is tudok érteni.

Már éppen mentem volna fel az emeletre mikor léptek zaját hallottam. Megtorpantam és kis híján infarktust kaptam ott a sötét folyosó közepén.

- Késő van! - mondta Tom fátyolos hangon.

- Igen! - bólintottam. - Talán megzavartalak?

- Nem! - rázta a fejét és elindult felfelé. Követtem őt, bár nem tudtam miért.

Az egész ház csendben úszott, csak a mi lépteinket lehetett hallani. A szemeim előtt szinte láttam ahogy Gustav, Bill és Ria egyedül alszanak, Dorcsi és Georg pedig egymást átkarolva csöndesen szuszognak. Gondolatmenetemnek az vetett véget, hogy Tom megállt, én pedig egyenesen neki mentem.

- Bocsi! - nyögtem ki zavartan. Ő nem reagált semmit, csak belépett az üresen álló vendégszobába. Gondolkodás nélkül követtem, becsukva magam mögött az ajtót.

- Miért követtél? - kérdezte halkan. A hangja már nem volt fátyolos, viszont különösen csengett.

- Nem tudom! - ráztam a fejemet.

- Szereted Josht? - na jó, szerintem ez volt a világ egyik leg oda nem illőbb kérdése, de azért válaszoltam.

- Helyes srác meg vicces, de csak barátként tudok rá gondolni. - ez egyrészt diplomatikus válasz volt, másrészt pedig igaz volt.

- Akkor jó! - bólintott és közelebb lépett hozzám. Nem értettem mi van!

- Tom, te részeg vagy? - kérdeztem döbbenten.

- Nem! - rázta a fejét. - Miért?

- Csak mert furán viselkedsz, furcsa dolgokat mondasz, és... - nem tudtam befejezni a mondatot mert megcsókolt, amitől végképp összezavarodtam, de egy dologban legalább biztos lehettem. 1000%, hogy nem ivott.

- Mit csinálsz? - enyhe sokkot kaptam a történtek hatására.

- Azt amit szeretnék! - válaszolta könnyedén és ismét megcsókolt.

- De ez nem helyes! - löktem el magamtól. - Te Billt szereted, és Ria a te gyerekedet hordja a szíve alatt. - érveltem, bár nem akartam őt sem megbántani, sem pedig elszomorítani.

- Akkor miért gondolok rád?

- Talán mert együtt lakunk és naponta több órán keresztül bámulod a képemet! Ja és épp ma tettem tönkre az életed...

- Erre most mit mondjak? - vonta meg a vállait tanácstalanul.

- Azt, hogy ez csak egy hirtelen érzelemkitörés volt, mert össze vagy zavarodva... - kettős érzések kavarogtak bennem. Egyrészt örültem, hogy Tom megint megcsókolt. Ó, Istenkém, mennyire örültem én annak! Másrészt viszont bűntudatom volt. Hisz Tomnak ott volt Bill, a szívszerelme, az ikertestvére, na és persze Ria, a menyasszonya.

- Nem fogok hazudni neked. Te se hinnéd el ezt, igaz?

- Nem! - ráztam a fejemet. - Pedig az lenne a helyes... - kezdtem a padlót fixírozni mintha valami nagyon érdekes dolog lenne ott.

- Az, hogy mi a helyes az ki dönti el?

- A törvény? - vontam vállat.

- Jó vicc! - mosolygott lesajnálóan.

- Hidd el, most nagyon nem érdekel mi a vicces, és mi nem! - sóhajtottam és oldalról megsimogattam a nyakát. Ám a kezemet ,,véletlenül" ott ,,felejtettem".

- Ne nehezítsd meg a dolgomat! - megfogta a kezemet és levette a nyakáról, majd belecsókolt.

- Azt hiszem a saját dolgunkat nehezítjük meg... - léptem közelebb hozzá.

- És most mi lesz? - tűrte hátra a hajamat.

- Tudod Tom, vannak olyan dolgok az életben, amit el kell felejtenünk, és vannak olyanok, amikkel megszegjük a szabályokat, számolunk a következményekkel, és élvezzük őket... - az ajkamba haraptam, és teljesen hozzá simultam. - Ez nem helyes!

- Nem az! - rázta a fejét.

- Ez csak egy alkalom!

- Csak egy alkalom!

- Soha többé, még csak gondolnunk se szabad erre!

- Soha többé! - súgta a fülembe, az ajkaimat pedig egy aprócska nyögés hagyta el. Elvörösödve fordultam el, de Tom visszafordított maga felé. - Ez nagyon izgató volt... - csókolt bele a nyakamba, amitől megint felnyögtem.

- Ezt direkt csinálod, igaz?

- Egy alkalom... Ki akarom élvezni... - ahogy ezt kimondta, a pilláim azonnal felpattantak.

- Én... én nem erre gondoltam! - néztem kétségbe esetten a szemébe.

- Akkor mire? - lépett kicsit távolabb tőlem. - Arra, hogy csak csókolózunk? - aprót bólintottam. Nem mertem megszólalni. - Háj tényleg ennyire nem érted? - tárta szép a karjait. - Kívánom a tested! Azt akarom, hogy alattam nyögj!

- Hát csak ennyi vagyok neked? Egy újabb csaj akit megdughatsz? Mond csak Tom! Hány lány heverészett már alattad? Hány helyen járt már a farkad?

- Téged soha nem hasonlítanálak azokhoz! - csattant fel.

- Hát így állunk! Azoknak hívod őket, pedig ők is emberek, hát nem érted? - azzal ott hagytam őt a vendégszobában.

Az éjszakám elég nyugtalanul telt. Azt hiszem a felét végig is sírtam. Teljesen össze voltam kuszálódva, mint érzelmileg, mind lelkileg. Tom azelőtt, az első csókunkat leszámítva, soha nem mutatott hajlandóságot, hogy netalán- tán, velem akarna lenni, vagy a barátságon kívül bármi nemű kapcsolatot is akarna velem létesíteni. Vagy csak én nem vettem észre?

A napok lassú monotonitással haladtak előre, és hetekké váltak. Ha az ember jobban megnézte Riát, kezdett észrevehető lenni a terhessége.

Valami furcsa oknál fogva Josh egyre többet akart látni, és már nem volt elég az ha én mentem hozzá, spontán látogatásokat szervezett hozzánk, ami vegyes érzelmeket váltott ki a társaságunkból. Dorin nem annyira zárta az udvarlómat a szívébe, ráadásul a költözés előtt nem is jött jól, hogy akár egész napokat ott lábatlankodott. Georg szintén nem nagyon örült neki. Azt hiszem Josh kissé unszimpatikus jellemére az is rátett nála egy lapáttal, hogy Dorcsi idegeskedett Josh miatt.

Azt hiszem az egész szituáció Gustavot hatotta meg a legkevésbé, aki enyhén szólva, magasról tett a dolgokra, különösen mivel a napjai nagy részét otthon se töltötte. Néha azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán haza járt aludni. Egyszer megkérdeztem mi ez a nagy járkálási mániája, de csak azt kaptam válaszul, hogy törődjek a saját dolgommal.

És én úgy is tettem. Nagyon nem hiányzott, hogy még egy ember gondjait a szívemre vegyem. Gusti talán érezte ezt, talán nem, bennem viszont kettős érzések motoszkáltak. Egyrészt ugye az a szemernyi megkönnyebbülés, másrészt viszont a kisördög ott gubbasztott az oldalamnál és monoton piszkálta az oldalamat. ,,Szerencsére" ez volt az utolsó dolog ami akkor foglalkoztatott.

Azt hiszem Josh látogatásainak a legjobban Ria és az ikrek örültek. Talán a mi barna szépségünk azért mert egy barátja mellette vót. Akkor még nem tudtuk a dolgok miértjét. Az ikrek pedig egyértelműen azért, mert így büntetlenül tölthettek egymással annyi időt, ami Billnek talán még jobban esett mint Tomnak.

Viszont ami engem a legnagyobb letargiával sújtott az az afrofonatos szótlansága volt. Egyszerűen kikészített! Nem csak azért mert jó formán hozzám se szólt, hanem mert úgy tett mintha a csókunk meg se történt volna, és ez nagyon megterhelte az amúgy sem túl erős idegzetemet. Szegény Dorcsi, próbálta kiszedni belőlem, hogy mi bajom van de én elküldtem olyan érvekkel, hogy fáj a fejem, vagy megvisel a meleg, esetleg nehéz napjaimat élem. Persze nem hitte el, de bólogatott és rám hagyta a dolgot. Olyankor mindig megöleltem és megpusziltam. Hisz nehezen talál az ember ilyen barátnőt minden percben.

Nos, így telt el pár hét. Mire feleszméltem már csak 3 nap volt a költözésig, ami valójában csak 2 volt mivel az utolsó az indulásról szólt. Én közöltem Dorcsival, hogy az utolsó L.A.-ben töltött napját velem kell töltenie. Már jó előre elterveztem mindent, hogy ne kelljen aznap csak jól éreznünk magunkat.

Mikor sikerült a kiválasztott filmet is letöltenem (igen, 2 nappal azelőtt, hogy meg akartuk nézni) halk kopogást hallottam.

- Tessék! - szóltam ki de nem néztem fel a monitorról, csak mikor megszólított.

- Szia! - Ria állt előttem. A hasa már kezdett gömbölyödni. Haját csak szabadon szállni hagyta. Fehér vászonnadrágot és szürke, akszonometriás mintájú toppot viselt.

- Szia! - köszöntem kedvesen mosolyogva, és leraktam az éjjeli szekrényemre a laptopom. - Foglalj helyet!

- Köszi! - ült le velem szemben.

- Hogy vagy?

- Egész jól, köszi! Holnap kell ultrahangra mennem. Tom azt mondta most ő visz el. Szeretné látni a picit. - fogta meg a hasát.

- Ez tök jó! - lelkesedtem, de már azon agyaltam, hogy fogjuk Billt megnyugtatni.

- Igen! - simított végig a pocakján Ria. - De most nem erről szeretnék veled beszélni.

- Hanem miről? - kérdeztem érdeklődve, és tényleg kíváncsi voltam.

- Tudod ugye, hogy még a baba születése előtt szeretnénk összeházasodni. - bólintottam. - És a titoktartás végett nem lenne a legszerencsésebb, ha sokan kísérnének el ruhát választani.

- Igen... - azt hittem ott helyben infarktust kapok.

- És arra gondoltam, hogyha két barátnőmmel mennék vásárolgatni arra nem figyelnének fel.

És arra gondoltam, hogy te és Dorina milyen kedvesek vagytok hozzám, és ez iszonyat jól esik. Szóval azt szeretném kérdezni, hogy elkísérnél-e ruhát választani.

- Ezer örömmel! - mosolyogtam.

- Jaj, annyira köszönöm! - fogta meg a kezemet, önfeledt mosollyal az arcán.

- Ne butáskodj! Barátok közt ez természetes! - mosolyogtam én is. Furcsa, de akkor tényleg barátként gondoltam Riára.

- Akkor mehetünk? – hajolt be Dorcsi az ajtón.

- Aha! – bólintottam, és feltápászkodtam.

- Felőlem igen! – állt fel Ria is és elindultunk a földszint felé.

- Hová igyekeznek a hölgyek? – mosolygott ránk Georg aki éppen akkor lépett be az ajtón.

- A hölgyek vásárolni igyekeznek! – mosolygott a barátnőm.

- És, mi jót vásárolnak?

- Az titok! – kacsintottam, majd felkaptam az egyik kocsi kulcsot. – Ha Tom keresné az autóját, mond, hogy nálunk van.

- Miért szereted annyira az ő autóját vezetni? – érdeklődött Ria.

- Mert kényelmes! – vontam vállat. – Más oka nincsen. Ja, de! Jól néz ki!

- Ez aztán indok! – nevetett a basszeros. – Na, legyetek jók!

- Azok leszünk! – adott neki röpke csókot a barátnőm majd kiléptünk az ajtón.

Az út nem volt túl hosszú, és nem is telt csendesen. Nevetgéltünk, beszélgettünk, és néha elkezdtük énekelni a rádióban hallott számokat, úgyhogy elvoltunk. Bár Dorinnal próbáltunk lazák lenni, ami mondjuk sikerült is, azért mindketten tudtuk, hogy a dolgok nagyon nem haladnak jó irányba.

A boltban egy húszon éves, középmagas, vékony alkatú, hosszú, barna, göndör hajú lány fogadott minket akit Leah-nak hívtak. Segített összeválogatni Riának pár ruhát, majd bementek a próbafülkébe, Dorcsi és én pedig leültünk egy hatalmas tükörrel szemben.

- Kíváncsi leszek. – közöltem kissé színtelen hangon.

- Azért ne nagyon éld bele magad! – emlékeztetett barátnőm.

- Ne aggódj, tudom! De akkor is érdekes a dolog. – babráltam a hajammal. – A szalagtűződ jut eszembe.

- Ne is mond! – forgatta a szemeit mosolyogva.

- Most miért? – kérdeztem csalódottan. – Olyan szép voltál!

- Nagyon!

- Nekem igen is tetszettél! – erősködtem. A beszélgetésünk ott abba maradt ugyanis Ria kijött az első ruhában.

- Na, milyen? – nézett ránk tanácstalanul.

- Illik rád! Szexis még sem túlzás, elegáns, lágy esésű és a dekoltázs része is tetszik. – válaszolta Dorcsi.

- Nagyon szép ruha, és illik is rád, de nem teljesen te vagy! – én azért szűkszavúbb voltam. Nem akartam elrontani a dolgot egyszavas válaszokkal, de másra nagyon nem tellett tőlem.

- Akkor jön a következő. – bólintott Ria, és Leah társaságában visszament a próbafülkébe.

- Azt hiszem ez nehezebb lesz mint gondoltuk. – vakargattam a tarkóm.

- Az lehetséges! – helyeselt Dorin.

- Tudoooooood… - húztam el direkt a szót. – Lehet nemsokára veled is ilyen ruhákat fogunk nézegetni…

- Ugyan! – legyintett.

- Ki tudja! – vigyorogtam. – Ez csak a te Rómeódon múlik. – dőltem hátra, és félig megláttam Riát a következő ruhában. – Nem! – húztam el a számat.

- Ennyire rossz? – állt fel Ria az emelvényre.

- Nos a az is gyönyörű ruha, szépen kidolgozott, tetszik benne a lágy hullámok, a dekoltázs része is szép, de kicsit túl sok a felső részén a minta, elvonja a figyelmet a ruha többi részéről. – fejtette ki bővebben Dorcsi.

- Akkor jöjjön a következő! – szegény Leah csak úgy kapkodta a fejét. Azt hiszem neki gyors volt a tempónk.

- Visszatérve az előző témához, remélem én leszek a tanúd! – mosolyogtam Dorcira.

- Ez alap! – mosolygott én pedig teljesen az emlékeimbe vesztem. Az első találkozás, a rengeteg átbeszélgetett hajnal, a semmiről nem szóló beszélgetések… Rengeteg dolog ami amúgy furcsa lett volna, viszont vele egyszerűen természetes és humoros volt. Csak akkor sikerült feleszmélnem mikor Ria már előttünk állt.

- Tetszik a szoknya lágy A vonalú esése, de a hátsó része már kevésbé, olyan mintha két külön szoknya lenne, viszont a vállán a virág szépen feldobja. – nos, igen! Az én barátnőmnek remek meglátásai vannak. Ezzel szemben én elég flegma voltam.

- Nem a kán-kánosok hordanak ilyet? – vontam fel a szemöldököm mire Ria elmosolyodott.

- Lehet!

- Ti aztán gyorsan tudtok véleményt formálni! – sóhajtott Leah.

- Valóban? – kérdezte zavartan Dorcsi, miközben a haját birizgálta.

- Én ennek csak örülök! – bíztatott minket Ria.

- Nem mindig vagyok bőbeszédű típus. – vontam meg a vállam, és ennyiből el is intéztem. Tény ami tény: tényleg bunkó tudok néha lenni.

Ria még egy darabig próbálgatta a ruhákat, de szó mi szó: nem igazán jöttek be e neki, se nekünk. Hát ez van! Nem hinném, hogy a tökéletes Ruha csak úgy az ember ölébe hullik. Az abszurd lenne, vagy inkább groteszk? Azt hiszem ezt az óta se döntöttem el magamban. Talán úgy a 8. ruha körül járhattunk, és én nagyban magyaráztam Dorinnak, hogy már pedig akkor is megcsináltatom a tetoválást a csuklómra, ha fejre is áll a világ mikor hirtelenjében elakadt a szavam, de nem csak az enyém. A teremre néma csend ereszkedett és csak némi zaj szűrődött be kintről. Szegény Ria csak állt ott az emelvényen, mi meg hárman álmélkodva, vagyis inkább megdöbbenve figyeltük őt. Bár ő már hozzá volt szokva ahhoz, hogy megbámulják (legjobb tudomásom szerint) valószínű erre még ő sem tudott felkészülni. Végül Dorin törte meg a csendet:

- Két szó! – mutatta fel az ujjait. – Gyönyörű és tökéletes!

- Tényleg? – reménykedett Ria.

- Természetesen! – helyeseltem. – Lássuk be, így is, hogy kezdesz kigömbölyödni, csodálatos az alakod. Ráadásul a ruha egyszerre egyszerű és mégis kidolgozott. Valahogy illik hozzád! – mosolyodtam el. Úgy látszik az én drága barátnőm megint jó hatással volt rám.

- Akkor Ria, ez lesz a ruhád? – darálta Leah a jól betanult szöveget, ami eszméletlen kedvesen hatott tőle.

- Igen! – bólintott a barna szépség mire mi tapsolni kezdtünk.

Ria-ról levették a méreteket, megbeszéltek még pár apróságot (a próba időpontját meg, hogy a ruhából lehessen kiengedni a has környékén) aztán mi hárman szépen kivonultunk az üzletből. Mivel a kismama eléggé elfáradt (amit nem mellesleg nem is csodálok) egyből haza indultunk. Bár már jó ideje, hogy Los Angelesbe költöztünk még mindig nem tudtam felfogni teljesen, hogy az én otthonom már itt van. Érdekes!

- Lányok! – kezdte Ria zavartan. – Még egyszer szeretném megköszönni, hogy eljöttetek velem. Tudjátok ez nagyon sokat jelent a számomra.

- Jaj, ugyan! – legyintettem mosolyogva. – Egy élmény volt!

- Az ám! Nem minden nap láthat az ember egy ilyen gyönyörű menyasszonyt! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Dorin is.

- Annyira rendesek vagytok! – érzékenyült el Ria.

- Hé, nyugi! – simítottam meg a karját és leparkoltam a garázsban.

- Lehetne még egy pofátlan kérésem? – nézett felváltva ránk.

- Először is: barátok vagyunk nincs pofátlanság köztünk. Másodszor: ha bármire szükséged van akkor mi itt vagyunk! – nos, igen! Dorcsi az egyetlen ember aki bárkibe önbizalmat tud rakni. Egyedül saját magába nem.

- Lennétek a koszorúslányaim? – motyogta egész halkan. Mi persze egyszerre vágtuk rá az igent, ami talán picit hangosra is sikeredett, de nem zavart egyikünket sem. Túlságosan felpörögtünk. – Ezer és millió hála érte!

- Viccelsz? – vigyorogtam. – Imádok koszorúslány lenni!

- Hányszor voltál már? – kérdezte kíváncsian Ria.

- Várj! – kezdtem el számolgatni. – Eddig olyan négyszer, ötször ha jól emlékszem. – néztem az autó tetejét miközben gondolkoztam.

- Akkor te már profi vagy! – nevetett.

- Tami már csak ilyen! – helyeselt Dorin.

- Tami? – lepődött meg Ria.

- Aha! – bólintottam. – De kizárólagos alapon Dorcsinak! Nem szeretem azt a becenevet. Inkább vagyok Tamcsi.

- Tamcsi! – morfondírozott a barna szépség. – Aranyos! Honnan jött?

- Hatodikból! – mosolyogtam.

Felvetettem az ötletet, hogy mi lenne ha nem az autóban ülve beszélgetnénk hanem mondjuk a házban. Ezzel Ria és Dorcsi is egyetértettek úgyhogy bevonultunk a konyhába és kakaóval, teával a kezünkben folytattuk a beszélgetést. Semmi konkrét vagy komoly dologról, egyszerűen csak beszélgettünk, ami abban a helyzetben azt hiszem mindhármunkra ráfért.

Vacsi után, olyan 10 óra felé a szobámban pakolásztam. Írtam pár sort a barátnőimnek meg a családnak, aztán rájöttem, hogy a rajzcuccaim teljesen szanaszét hevernek. Plussz, sok teljesen ki volt törve úgyhogy azokat „restauráltam”.

- Nem vagy még fárad? – lépett be Dorin, mire én az órámra néztem.

- Jé, nem is tudtam, hogy ilyen késő van! – csodálkoztam.

- El vagy varázsolódva! – vigyorgott az én drága ikernővérem.

- Én? – döbbentem le. – Dehogy!

- De bizony! Folyton csak lézengsz, alig szólsz valamit és még az idő múlását sem veszed észre!

- Csak dolgom volt! – zártam le a témát egyszerűen. Vagyis csak akartam.

- Ja, persze! – legyintett. – Hetek óta ilyen vagy! Csak nem szerettél bele Josh-ba?

- Dehogy! – tiltakoztam hevesen. – Csak az van, hogy… - dadogtam.

- Hogy? – na igen! Erre mit mondjak annak az embernek aki mindenkinél jobban ismer. – Beleszerettél Josh-ba?

- Dehogy! – torzult el picit az arcom.

- Akkor? – láttam rajta, hogy kezd türelmetlen lenni, de nem akart siettetni.

-- Az van, hogy Tom megcsókolt. – böktem ki nagy sokára.

- Mi? – azt hiszem szegény barátnőm teljesen lesokkolódott a hírtől, én meg csak álltam ott akár egy rakás szerencsétlenség. – Tud még erről valaki?

- Csak mi hárman. – ráztam a fejemet.

- Ez maradjon is így! – határozottság level 99!

- Nem terveztem, hogy elmondom másnak. És azt hiszem Tom se akarná ha ez kiderülne… - fixíroztam a padlót.

- Nem mondta miért csinálta?

- De igen! – bólintottam félig határozottan. – Azért mert sokan gondol rám, és állítása szerint kíván.

- Ez komoly dolog. – morfondírozott Dorin.

- Miért lenne az? – vontam fel a szemöldököm. – Egyszer smároltunk és pont. Ennyi, vége!

- És így is akard, hogy legyen? – akár egy kihallgatáson, úgy éreztem magam.

- Tudod, hogy nem! De nincs választási lehetőségem. A helyzet már is túlságosan abszurd! Nem kéne még egy bonyodalom. Ráadásul szegény Bill teljesen összetörne!

- Jogos! – mutatott rám az ujjával. – De ezt meg kell beszélnetek Tommal.

- Az nehéz lesz! – húztam el a számat. – Azóta nem beszéltünk egymással…

- Akkor majd beszélek vele én!

- Nem! – lehet kicsit hangos voltam úgyhogy mielőtt folytattam, vártam pár másodpercet. – Ha te beszélsz vele akkor megtudja, hogy elmondtam és akkor még úgy se akar majd velem beszélni.

- Igaz! – bólogatott és elkezdett fel-le járkálni. – Akkor mondom, hogy beszélni akarok vele, ide hívom és magatokra hagylak. Az úgy jó lesz?

- Na, nekem ez nem jutott volna az eszembe! Okos vagy Dorcsi! – bólogattam.

- Két perc! – lépett ki az ajtón, majd még visszafordult. – Sok sikert!

- Köszi! – mosolyogtam, ő pedig eltűnt a folyosón. Tovább pakolásztam, de nem igazán tudtam mire is megyek ezzel, mármint azon kívül, hogy viszonylagos rend lett a szobámban.

- Mit akarsz mutatni Dorin? – hallottam Tom hangját a folyosóról.

- Csak gyere, és majd meglátod! – erősködött a barátnőm, majd belökte az afrofonatost a szobámba. – Sziasztok! – zárta be az ajtót, és hallottam, hogy kattant a zár.

- Veled nem vagyok hajlandó beszélni! – közölte szárazon.

- Most is azt teszed! – mosolyodtam el keserédesen.

- Miért távolodtál el tőlem? – lekapcsolta a villanyt, és hozzám lépett. Nem láttam tökéletesen, de az utcai lámpák fénye némiképp segített.

- Mert ez a helyes…

- És miért félsz a helytelentől? – simogatta meg az arcomat.

- Nem félek! – ráztam meg a fejemet. – Téged féltelek!

- Engem már nem kell! – az ajkaimhoz hajolt, és megcsókolt. A csókja hihetetlenül édes volt, én viszont hatalmas keserűséget éreztem magamban. Még akkor is mikor Tom végigdöntött az ágyamon…