Ich liebe Dich - 8. rész

Hali-hali!

   Mizujs veletek drágaságaim? Na örül a kicsi buksitok? :D Mert az enyém örül. Látjátok nem bírtam sokáig a TWC-s blog nélkül. Pedig kezeltettem magam yaoi-val (fiúxfiú anime, történet) de nem jött össze. Szóval most megint itt préposolok.
A rész nem lett olyan hosszú amiért bocsánat is. De remélem ezt most elnézitek nekem. :D Jó olvasást! A kövi rész majd valamikor érkezik. Egy héten belül.
Addig is: legyetek rosszak! :D Én az leszek! :D

8. rész – Próba

Délután a próbán minden rendben ment. Jó azért nem minden. Elkezdtem köhögni, aminek a vége nevetésbe torkollott, ami hatására egy roppant érdekes hang jött ki a torkomon. Azok a bolondok meg röhögni kezdtek és ez egy lavinát indított el. Elkezdtünk hülyeségeket beszélni meg vicceket mesélni. Szerencsétlen David meg csak kiabált, hogy így mi lesz a próbával?

Végül aztán sikerült betuszkolni a fiúkat a hangszigetelt szobába én meg kifaggathattam drága barátosnémat.

- Mit nézel ennyire? – mosolygott kedvesen mikor már vagy 2 perce őt fixíroztam.

- A megfelelő szavakon gondolkozom.

- Mi olyan fontos, hogy ennyire gondolkodsz?

- Azt csak te, illetve ti tudjátok. – vigyorogtam.

- Nem kell rosszra gondolni. – szögezte le Dorin.

- Szoktam én olyan? – néztem rá nagy szemekkel.

- Igen.

- Egyszer le foglak lőni. –néztem rá szúrósan majd a nyakába borultam. – Tudod, hogy szeretlek?

- Tudod, hogy megfojtasz?

- Bocsi. – vigyorogtam.

Még egy jó darabig beszélgettünk majd odamentünk David mellé és felvettük a fülhallgatókat, amin keresztül mi is hallottunk mi folyik a próbafülkében. Persze nekem rögtön táncolnom kellett, amibe nem sokkal később Dorin is beszállt. Aztán már csak az láttam, hogy David tátog. Mikor levettem a fülhallgatót az is érzékeltem, hogy az a tátogás, kiabálás volt.

- …. ez elfogadhatatlan.

- Ok, csá! – mutattam neki a tenyeremet.

- Figyelsz te rám? – pattogott tovább.

- Ugyan Dav. – karolt át a derekamnál Tom. – Tamarának csak hiányzik a parti királynőség. – vigyorgott idiótán. – Majd este lefárasztjuk.

- Kajakra? – döbbentem le.

- Ha úgy jobban tetszik, akkor kenura. – szólt közbe Gustav.

- Te sötét, vagy mint az éjszaka doboskám.

- Hé! – morcosodott el. – Ne szólj be a pólómra!

- A fejedben lévő sötétségre gondoltam nyuszikám. – Gustav tudott a legjobban lehozni.

- Ezek, hogy fognak ennyi időt kibírni egymással? – kérdezte tanácstalanul David.

- Nyugi Dav! – tettem a könyököm a vállára. – Téged is elviselnek a fiúk nem tom hány éve.

Na akkor mindenkiből kitört a röhögés mire David feje a szivárvány színeiben kezdett el pompázni. Tudom, egy dög vagyok de az ilyen beszólásokat nem tudtam magamban tartani. Főleg ha fel voltam dobva. És a parti szó hallata után nem is bírtak volna lelőni.

Isten veletek!

   Sziasztok Drágaságaim!

   Ezen a blogon soha nem akartam az én érzelmeimet teljesen kimutatni de hát mit tehetek? Általában elérzékenyülök. Most viszont nem. Bár igaz, fáj a szívem, hogy be kell zárnom a blogot, mégis megteszem. Itt az ideje a váltásnak. Egy újabb lépcsőfokkal értem feljebb a felnőtté válás útján és most már el kell engednem ezt a blogot.

   Tudom, elég száraz ez a duma de így érzek.

   Minden támogatást és segítséget köszönöm amit kaptam! Igazán, nagyon hálás vagyok nektek.

   Tőletek is egy idézettel búcsúznék ami rég belopta magát a szívembe, bár nem tudom ki a szerzője. Még egyszer Mindent köszönök!

   „Ne csak álmod az életed, hanem éld az álmod, mert az álmok tényleg valóra válnak, ha te is úgy akarod.”

Ich liebe dich - 7. rész

Hali-hali! 

Na itt a kövi rész. :D Hú halljátok. Úgy belejöttem ennek az írásába. Rohadtul élvezem. Ha gyorsan komiztok még kaptok 1-2 részt a hétvégén. Jó olvasást! Puszim!

7. rész – A munkám a szerelmem

   A Tommal folytatott sikeres társalgásom után sikerült elaludnom. Annyira, hogy csak negyed 11-kor keltem fel a telefonom csörgésére.
- Halló! – vettem fel kómásan a szemem törölgetve.
   Nem meglepő módon anyum volt. Megkérdezte jól vagyok-e, mit csinálok, jól ment az átállás?
   Hát nem akartam a fejéhez vágni, hogy úgy érzem magam, mint a mosott szar, úgyhogy csak helyeseltem. Nem bírtam, ha az emberek fölösleges köröket futnak tök hétköznapi dolgok miatt. Egy kérdésre nagyon számítottam, amit végül fel is tett.
- Nem gondoltad meg magad? Még van idő a suli kezdésig. Ha hazajössz, akkor még mehetsz főiskolára.
- Nem akarok. – mosolyognom kellett bár nem tudtam, hogy miért.
- Biztos?
- Igen. – bólintottam bár nem látta. – Önvizsgálatot kell tartanom, amit nem tudnék megcsinálni otthon. Ott túl sok emlék köt hozzá.
- Ha nem akarod, nem erőltetem.
- Köszönöm.
- Hiányzol nagyon.
- Ti is nekem.
- Na de nem akarlak feltartani. Majd még hívlak. Szeretlek. – hallottam, hogy mosolyog.
- Én is. Szia!
- Szia! – és letettük a telefont.
   Felöltöztem, megmosakodtam majd leheveredtem az ágyamra egy rajztáblával és firkálgatni kezdtem. Legalább is így neveztem. Furcsa volt, hogy épp dolgoztam. De a lényeg, hogy nagyon élveztem. Egy csomó színes vázlatot csináltam majd összefogva őket nappaliba mentem ahol egy rakat álmos fejjel találtam szembe magam.
- Van néhány ötletem. – vigyorogtam és szétraktam a rajzokat a dohányzó asztalon. – Még nem igazán tudom, hogy mire is lennének a legalkalmasabbak, de biztos fel tudjuk őket használni. Például ezt. – mutattam egy fekete gitárra, amibe egy szemet rajzoltam és egy Th emblémát. – Számítógéppel összerakom, formázom és akár egy koncertet jelző plakát is lehetne.
- Neked ennyi erőd van hajnalozás után? – vetett rám egy álmos pillantást Tom.
- Izé… - túrtam zavartan a hajamba majd észrevettem valamit. – Hol van Dorin és Georg?
- Elmentek ebédelni. – kortyolt bele a kávéjába Bill.
- Értem. – tűnődtem el majd tovább folytattam az ötleteim tárházát.
- Érdekes ötletek. – állapította meg végül David.
- De energikusak. – mosolygott Bill.
- Oh… izé… köszönöm. – pirultam el. Utoljára akkor éreztem magam így mikor 10-es voltam.
- Délután 2-től 5-ig próba. – mondta David.
- És mi lesz a lányokkal? – érdeklődött Gustav.
- Ha akarnak, jöhetnek. – vont vállat a managger. – Feltéve, ha titeket nem zavarnak.
- Nem. – vágta rá egyből Tom amitől mosolyognom kellett.

Ich liebe dich - 6. rész

Hali-hali!

Itt a kövi rész. :D Remélem tetszeni fog! Ha ma vagy holnap hajnalban lesz komi akkor holnap kaptok részt. Jó olvasást! Puszim!

6. rész – Tiszta lappal és tiszta szívvel

   Mikor még óvodás voltam és anyu altatott esténkét mindig azt mondtam, hogy nem akarok felnőni. Akkor a felnőttségről mindig az jutott eszembe, hogy majd akkor elveszítem az anyukámat és az apukámat. De ez-az érzés hamar megváltozott mikor iskolás lettem. Akkor már fel akartam nőni minél előbb.

   A 18. szülinapomon ezek a gondolatok jártak a fejemben.

   Az volt az utolsó évem a középiskolában és vészeses közeledett a szalagavató. Féltem mégis izgultam. Tudtam, hogy már semmisem lesz olyan, mint régen mégis örültem és egyszerre féltem. Már akkor tudtam, hogy nem megyek főiskolára. A fiúk aznap reggel hívtak fel azzal az ajánlattal, hogy legyek a reklámcsapatuk tagja. Nagy fordulat volt ez az építészet szakmáról, de azonnal igent mondtam.

- Valamit mondanom kell. – ott volt az egész család. – Nem megyek főiskolára. Reggel kaptam egy ajánlatot. Az érettségi után egy reklámcsapatban fogok dolgozni. Pontosabban egy zenekarnál.

   Azokat az arcokat nem felejtem el.

   És akkor felébredtem. Körülöttem minden sötét volt. A telefonom után kotorásztam majd megnyomtam az egyik gombot. 2:42. – Akkor csak álmodtam. – motyogtam és visszadőltem a párnámra.

   De már nem tudtam aludni. Köntösbe bújtam és levánszorogtam a földszintre. Csináltam egy kapuchinot és leültem a konyhapulthoz.

   Vannak olyan emberek, akik évekig képesek rágódni dolgokon, amik már rég elmúltak és nem tehetünk ellenük semmit. Én éppen ilyen ember voltam/vagyok.

   Nem is a főiskoláról volt szó vagy arról, hogy otthagytam a családi fészket. Mondjuk a továbbtanulásból triviálisan jön a költözés.

   Még ez az egyszerű szó is, hogy: triviálisan… Annyi emléket ébreszt fel bennem… Olyan szép is volt akkor. Nem mintha most olyan csúnyák lennének a dolgok. De azért a középiskola az nagyon szép dolog. Legalább is nekem az volt.

- Nem tudsz aludni? – Tom dőlt az ajtófélfának. Egy hosszú pizsamaalsó volt rajta, más nem.

- Még át kell állnom. – mosolyogtam kedvesen.

- Nem kell. – rázta meg a fejét. – Ha nem alszol, mosolyogsz, és ez nekem tetszik.

- Akkor szokj hozzá, mert gyorsan hozzá tudok szokni az új dolgokhoz.

- Pedig sokszor megállítanám az időt.

- Ebbe az is beletartozik, amikor velem beszélsz? – fixíroztam a gőzölgő italomat.

- Talán. – mosolygott.

- Nem szeretem, ha ennyire sejtelmesen beszélnek az emberek. Bár veled kapcsolatban tudom, hogy a kérdésemre a válasz: igen. De vannak, akiket nem értek. – egy kép kezdett kirajzolódni a szemem előtt, amit gyorsan elhesegettem.

- Akkor te miért beszélsz így?

- Azt hiszem azért, hogy megvédjem magam. Még túl régi a seb… Még nem szerethetek mást… - az utolsó két mondatot olyan halkan mondtam, hogy szinte már gondoltam.

Ich liebe dich - 5. rész

Hali-hali!

Na itt az új rész! Ezzel most viszonylag meg vagyok elégedve remélem nektek is tetszeni fog! :D A kövi valószínűleg egy hét múlva érkezik vagy kiszámíthatatlan időpontban. Jó olvasást!!!

5. rész – Most akkor mi van?

   Viszonylag késő volt már mikor a két jómadár megjelent az ajtóban. Kifáradva, de boldogan. Szívem szerint lerohantam volna őket a kérdéseimmel miszerint: hol voltak? mit csináltak? összejöttek-e? De visszafojtottam a kérdéseim.

- Én elmegyek, lefekszem. – álltam fel és a lépcső felé indultam. Hallottam a lépteket magam mögött, de nem vettem róluk tudomást egész addig, míg fel nem értem a lépcsőn.

- Végre, megálltál. – mosolyodott el Tom.

- Mit szeretnél?

- Miért vagy ilyen hűvös? – tovább mosolygott. Az érzelmeim kavarogtak. Tom kissé olyan volt, mint a bátyám. Meg nem is.

- Ha nem zavarna, mindig ilyen vagyok. – dőltem a falnak és összefontam a karjaimat.

- Most, hogy így mondod, zavar.

- Nem értem miért. – vontam vállat. – Jól kezeled.

- Olyan vagy akár egy labirintus.

- Sok éves munka gyümölcse, amit úgy hívnak középiskola. – mosolyogtam. – Nem egy nagy ördöngösség. Csak játszom a szerepem.

- A szereped? – húzta fel a szemöldökét. – Szóval te nem ilyen vagy?

- Gondolj, amit szeretnél. De én nem változom meg senki kedvéért.

- Kivéve ugyebár Dorinét.

- Miért zavar ez téged ennyire? – néztem a szemébe.

- Ezt miből gondolod?

- Mert sötétebb vagy.

- Mi van? – tökre ledöbbent.

- Hát az aurád. Sötétebb mikor a Dorinnal való kapcsolatom kerül szóba.

- Te… te… nem vagy orvosi eset?

- Nem látom az aurádat hülye gyerek! – vágtam fejbe. – Csak érzem. Ne kérdezd, hogy. Csak érzem és pont.

- És most milyen? – úgy nézett rám mintha abban a pillanatban fel akart volna falni.

- Hát… - vörös lett a fejem. – Kék. Olyan… tengerkék.

- Akkor az jó? – tovább mosolygott. – Te jó Isten! Ha ez így megy, tovább én megőrülök.

- Még nem láttam ilyet. Vagyis nem éreztem… - dadogtam és elfordítottam a tekintetem.

- Aranyos mikor zavarba jössz. – azzal megcsókolt.

   Igazság szerint ledermedtem. Oké, csókolóztam én már. Többször is, de Tom mégis csak olyan volt, mint a bátyám. Meg nem is. Olyan kis abszurd helyzet volt. De ennél sokkal jobban izgatott valami.

- Mi az? – ellöktem magamtól mire ő csak értetlenül nézett rám.

- Ezt nem szabad! Te és… - bevillant. – Mi van, ha még nem tudnak egymás érzéseiről? Mi van, ha csak Bill érez így? Nem szabad rájönniük, hogy én tudom.

- Én és ki? – még mindig olyan értetlenül bámult rám.

- Mi ez a kiabálás? – jött ki Dorin. Georg már nem volt vele.

- Pók. – kiáltottam és bespuriztam a szobába.

- Mi az? – jött utánam Dorin.

- Tom meg Bill az előbb együtt jött, mi meg most smároltunk, és ha nem tudják, én nem akarom elmondani nekik, ha meg tudják, akkor nem akarok belekötni, de lehet, hogy csak Bill és akkor ez ciki. – Bill és Tom, - döbbent le növcsi. – Fain. Ma mindenki ezt csinálja, ha megszólalok.

- Nem tudom. Épp ez a baj. Viszont ez a barom meg itt csókolgat. – huppantam le az ágyra.

- Nem te akartál összejönni ezzel a barommal?

- Ezzel most nem segítesz.

- Bocsi! – mosolygott.

- Lelőlek! Te egész nap csak mosolyogni tudsz?

- Igen. Mert boldog vagyok.

- Tudom. – vigyorogtam. – Örülök is neki.

- Hallgatóztál?

- Csak a telefonomért jöttem vissza. Aztán meghallottam, ahogy Georg…

- Kértek pizzát? – nyitott be az említett.

- Igen! – ez tűnt a legjobb menekülő útnak.

- Milyet? – ahogy egymásra néztek valami melegség öntött el. Olyan jó boldognak látni azt, akit szeretünk.

- Hawaii-t. – vigyorogtam Dorinra.

- Én is azt. – vigyorgott vissza rám.

- Szólok a fiúknak. – pattantam fel. – Ti csak beszélgessetek. De még nem akarok nagynéni lenni. – azzal kimentem a szobából és becsuktam az ajtót, de még hallgatóztam egy cseppet.

- Elmondtad?

- Magától is rájött. – Dorin hangján hallottam, ahogy mosolyog.

   De mivel nem akartam a továbbiakat kitudakolni a földszint felé vettem az irányt.

- 2 Hawaii pizza rendel. – ültem fel a konyhapultra.

- Van szék is. – csak akkor vettem észre Davidet.

- Tudod ez nálunk szokás.

- Hogy az asztalon ültök? – úgy látszik ő semmit nem tanult az eseményekből.

- Nem. Az a szokás, hogy aki nem hagy lógva azt jól elverjük.

- Tom, Tom! – rángatta a gitáros pólóját Gustav. – Csinálj popcornt! Pankráció lesz.

- Mondanám, hogy agyonütlek, de 1: nincs agyad, 2: nem akarom, hogy letörjön a körmöm.

- Még egy Bill. – szontyolodott el Gustav és az energiaitalos dobozzal együtt a nappaliba vonult.

Ich liebe dich - 4. rész

Hali-hali!

Tudom már rohadt rég volt rész de most hoztam. :D És viszonylag elég hosszú is meg egészen meg vagyok vele elégedve. : Úgyhogy jó olvasást!

4. rész – Még engem is érhetnek meglepetések

- Tényleg muszáj lesz? – vetettem könyörgő pillantást Dorinra mikor már a nappaliban voltunk.

- Igen. – bólintott mosolyogva. Tényleg olyan volt, mint a testvérem, de voltak pillanatok mikor azt kívántam bár jobban kiállna mellettem. – Elvégre ő is itt lakik.

- A rohadt élet. – motyogtam alig hallhatóan.

- Itt van a szökevény. – jött ki vigyorogva a konyhából Tom.

- És mi van, ha elszöknék? Összetörne a kicsi bádogember szívecskéd? – lehet, hogy egyesek dögnek gondoltak, de én ilyen voltam. Mint 16 évesen.

- Igen. Darabokra törne. – drámázott Tom.

- Ó, hogy oda ne rohanjak.

- Pedig rohanhatnál. – kaján félmosoly villant meg ajkain. – Mondjuk, nem szeretem közönség előtt csinálni.

- Pedig elég sokszor csinálod a közönségetek előtt.

- Ez most mélyen érintett.

- Nem eléggé. – mosolyogva indultam fel az emeletre. De mikor a folyosón megláttam Davidet rögtön elkomorult az arcom.

- Hát visszajött a mi harcos amazonunk. – vigyorgott idiótán.

- Ha én amazon lennék, te már alulról szagolnád az ibolyát.

- Jaj, kislány! – simított végig a karomon.

- 1: nem vagyok kislány. 2: ne érj hozzám! – söpörtem le a kezét.

- Ha a modorod is olyan elbűvölő lenne, mint te akkor minden fiú utánad koslatna.

- Egy baj van. 3 éve ilyen vagyok. Ez már nem fog változni. Bár a remény hal meg utoljára szóval várakozhatsz. – David arca megfeszült és a falnak lökött majd szorosan ott tartott. Soha nem voltam egy gyenge gyerek. De egyvalamit be kellett látnom. Dav erősebb volt.

- Ejnye-ejnye, Tamara. – úgy éreztem mintha a nézésével levetkőztetne. Akkor felszakadt egy sebem.

- Már nem vagyok 15 éves. – a hangom higgadt volt.

- Nem nagyon érdekel. – simogatni kezdte a nyakam, nekem meg beindult a reflex. Tökre pontosan megrúgtam, amitől összegörnyedt. De nem mentem ennél tovább.

- Most már leszállhatnál rólam. – azzal visszamentem a Dorinnal közös szobánkba és lefeküdtem az ágyamra.

   A düh és a szomorúság kavargott bennem megspékelve egy kis verekedésre buzdító ösztönnel. Tudom, a verekedés soha nem old meg semmit, de jót tesz az idegeimnek.

   Ahogy néztem a plafont újraéltem az a napot. 9.-es voltam. Kora tavasz volt, borongós idő és esett. Lyukas órában egyedül ültem az aulában. Írtam. Egyszer csak…

- Jól vagy? – jött be Dorin és örültem, hogy megszakította az emlékezésemet.

- Fogjuk rá. – ültem fel. – Miért?

- Muszáj mindennek az értelmét keresni?

- Ha te itt vagy nem. – mosolyogtam.

- Akkor jó.

- Mármint úgy értem, hogy a te meg az én kapcsolatom nem testvéri és nem szerelmi és nem tudom, jól megfogalmazni ezért nem keresem már az értelmét. – nem tudtam pontosan, hogy ő mire gondolt, de nem akartam, hogy félreértse.

- Értem.

- Akkor ok. – hátradőltem az ágyon. – Szerinted lehetséges, hogy bennem van a hiba?

- Ezt, hogy érted? – bár Dorin már jó pár éve ismert mégis meg tudtam lepni.

- Mármint abban amilyen vagyok. Ezért fordultak el tőlem az emberek? És ezért fordulnak el most is? És mi van, ha én örökre ilyen maradok? Mire megöregszem, egyedül fogok maradni.

- Ilyeneket nem szabad mondani. – szólt rám akár egy anime szereplő (anime=japán rajzfilm) amitől nevetnem kellett. – Most meg mi van?

- Olyan vagy akár egy anime girl. – mosolyogva ültem fel.

- És?

- Ezért imádlak! – ugrottam a nyakába, amitől sikeresen a szemközti ágyra vetődtünk és nevetni kezdtünk.

- Ti meg? – jött be Georg ledöbbenve én meg már levegőt se kaptam a nevetéstől.

- Ennek mi baja?

- Anime szereplőket lát. – hallottam Dorin hangján, hogy mosolyog. Meg még mást is.

- Én mentem. – álltam fel és kiszaladt.

- Ez hülye. – hallottam még Georg hangját.

- Te meg szerelmez. – vigyorogtam magam elé. Persze nem néztem fel, úgyhogy sikeresen „letepertem” Billt.

- Tudtam, hogy szeretsz. – vigyorgott. – De, hogy ennyire? Ej-ej, Tamara. Ennek nem lesz jó vége.

- Ha nem akarod, hogy a rajongóitok a temetőben lássanak, legközelebb akkor maradj csöndben. – néztem rá szúrósan.

- De drága vagy. – nyomott a homlokomra egy puszit.

- Te meg sötét. – tápászkodtam fel. (Mivel a történet még az augusztusi eseményeket dolgozza fel, Bill ugyebár fekete hajú.) – Basszus! – nyúltam a zsebemhez.

- Mi van? – ijedt meg Bill.

- A telefonom a szobában marad. – indultam vissza, de az ajtóban megálltam.

- … és mikor ma megláttalak a reptéren már tudtam. Szeretlek! – hallottam Georg hangját. – Upsz. – gondoltam.

- Georg én… - Dorin hangja zavart volt. – És is. – Bang. – gondoltam.

   Ezután lementem a földszintre és elhülyültem Gustavval. Bár lövésem nem volt hol vannak az ikrek, de nem is érdekelt. Annak örült a fejem, hogy Dorin végre boldog lesz.

Sajnálom!!!

Sziasztok Drágaságaim!!!

Van egy nagyon rossz hírem. :/
A gépemen vírus van amit sima vírusirtóval egyszerűen nem lehet letörölni, csak felismerni. Ja és a pendrivemen is volt. De hála az égnek csak a képeim. A történetek teljesen tiszták és vírusmentesek. :)
De nem használhatom a pendrivet amíg a gép nem tiszta. Higgyétek el én se ilyen névnapi ajándékot szerettem volna magamnak. :( De hát így alakult. Bár még mindig nincs minden veszve. A gépemen megvan az összes nyersanyag. Szóval ha nem mentek le semmit akkor tudok írni.
Úgyhogy valószínűleg a hétvégén lesz a dupla rész.
Nagyon sajnálom, hogy megint csalódnotok kellett bennem. Ti megérdemelnétek a részt.
Ezúton kívánok Nagyon Boldog 22. Születésnapot a Kaulitz ikreknek!
Még egyszer bocsánat! Sok sikert a sulihoz!
Puszillak titeket!!!